1.

Egyes bolyvilágok egymásra épülő plasztacél héjakból állnak, melyeket roppant pillérek választanak el egymástól, mintha a planéta fémbőrt növesztett volna, majd egy újabbat, aztán még újabbat, s minden egyes bőrréteg milliószámra nyüzsgő emberi férgek, bolhák és tetvek otthona lenne. "Más bolyvilágok mérgezett pusztaságok csupán, melyeket magasba toronyló plasztacél termeszdombok pettyeznek, függőleges városok, melyek átdöfik a felhőtakarót.

Sztálindróm városai inkább az ellenséges őserdő tengere fölé magasodó korallszirtekre emlékeztettek. Kefalov úgy puffadozott, mint valami megszámlálhatatlan taréjjal ékes, fosszilis agyvelő. Dendrov mindenfelé szétágazott, kusza szarvasagancsok erdejének tűnt. Misov orgonasípok tömege volt, melyekből gombatenyészetek - külvárosok sarjadtak. Más városok legyezőkupacokra vagy egymásra halmozott tányérokra hasonlítottak.

Ezernyi ilyen város magasodott, duzzadozott és ágaskodott Sztálindróm felszínéről, és szinte mind fegyvergyártásból élt, a Birodalom számára. Sztálindróm gazdag, fontos világ volt. Zsúfolt korallszirtjei kevély rózsaszínben, skarlátban, bíborban és lilában pompáztak. A városok között szörnyű sebhelyek tátongtak a kékeszöld dzsungelben, ahol a plazmaágyúkat meg a záróbombákat tesztelték. Az őserdőket csatadroidok, tiprórombolók és halálosztó különítmények járták zsákmányra vadászva, hogy ki ne Jöjjenek a gyakorlatból.

A főváros, Vaszilarjov, magán viselte a korall-építészet legtöbb fő vonását. Az ötven kilométer hosszú, negyven kilométer széles és öt kilométer magas Vaszilarjovot jelenleg épp önnön fegyvereinek a haragja tépte, mert Harq Obispal úgy dühöngött a bolyvilágon, akár egy felbőszült medve. És jó munkát végzett, ó nagyon...

A Birodalmi Hotel smaragd lakosztályában, egy plasztacél téglalapban, mely a magasból tekintett alá a gyilkos őserdőre Vaszilarjov déli szélén, Ey'Lindi így szólt:

- Azt hiszem, lemegyek a városba gyakorolni.

- A lázadó hibridek ellen? - kérdezte a kis Zhord. - Huh! Énrám ne számíts.

Amiről mindenki tudta, hogy azt jelenti: Zhord egy percet sem óhajt elszalasztani a mókából.

- Ilyen ruhában, Ey'Lindi? - húzta a szót Gugol.

És a navigátor szürke szeme végigmérte az orgyilkosnő irizáló, szíriuszi selyemruháját, melyet hanyagul megkötött, skarlátvörös öv tartott a derekán, ezüstprémes stóláját, felkunkorodó orrú lábbelijét.

Igaz, még így, egy kereskedő szeretőjének öltözve sem lehetett védtelen - kellett nála lennie egy-két fojtóhuroknak, néhány apró, digitális fegyvernek, amit az ujjara húzhat, pár gyorsan ható vegyszerrel teli fiolának.

Gugol hátradőlt a díványon, és élvezettel nézte Ey'Lindi alakját, ahogy a nő finom mozdulatokkal nyújtózkodni kezdett. Az orgyilkos valami izometriás gyakorlatot végzett, különlegesen fejlesztett izmai megfeszültek és elernyedtek. Csodálatos acélpengének tűnt, ahogy meghajolt és visszarugózott, titkos tudományával edzve-keményítve magát. Gugol testtartása lustálkodást sugallt. A navigátor jókorát ásított.

 Ám közben figyelte Ey'Lindit. Akárcsak Zhord; akárcsak maga Jaq.

Ey'Lindi nagyobbra nőtt a legtöbb férfinél, tagjai hosszúak voltak, termete sudár. A magassága arra szolgált, hogy elterelje a figyelmet a lábszárában és bicepszében rejlő erőről. Göndör, rövidre nyírt, hollófekete hajjal keretezett arca furamód lapos és jellegtelen volt. - olyasféle, amit hamar elfelejt az ember. Lágy ívű, elefántcsontfehér vonásai szépséget sugároztak, de nem tartalmazták, mintha valami ingerre várnának, hogy életre keljenek. A szeme aranyszínű volt.

Ey'Lindi. Még gyermekkorában ragadták el egy vad dzsungelvilágról, ahol csak úgy nyüzsögtek a ragadozók, a húsevő növények meg a vadásztörzsek, melyek a civilizáció legtöbb vívmányát már elfeledték, kivéve a ravaszság, a harc és a túlélés fortélyait. Miután elrabolták, hogy letöltse tízéves tanulmányi idejét az Orgyilkosok Kiképzőiskolájában, makacs módon a többi újoncnál sokkal tovább ragaszkodott a személyazonosságához. A maga egyszerű, különösen hangzó nyelvjárásában folyton azt hajtogatta: Én, Lindi! Éééjn, Lindi! Én, Lindi! Éééjn, Lindi! Hétéves korában megölt egy idősebb növendéket, aki kicsúfolta. Az oktatói ezek után Ey'Lindinek nevezték el. Hagyták, hogy megtartsa ezt a részt hajdani önmagából, bár sok minden mást megváltoztattak rajta. Most halvány mosolyt küldött a lakosztály kristályüveg ablakai alatt elnyúló őserdő felé, mintha az otthona járna az eszében - jóllehet most az igazán halálos dzsungel a városon belül volt, nem odakint.

Gugol és Zhord mindketten szinte itták a mosolyát. Akárcsak Jaq. Akárcsak maga Jaq.

Az inkvizítor tudta, hogy csak egy csodálatraméltó, eleven fegyvert szabad látnia Ey'Lindiben. Őszintén remélte, hogy a navigátornak sosem támad olyan ostoba ötlete, hogy megpróbálja Ey'Lindit az ágyába csalogatni. Ey'Lindi szalmaszálként roppantaná össze, mint egy óriáskígyó. Úgy törné fel szőrtelen fejét, akár a tojáshéjat. Gugol mindig rejtve maradó hiperszeme egyszeriben kiugrana a homloka köré tekert fekete fejkendő alól.

Ami a rőtszakállú zömiket illeti, aki Ey'Lindinek csak a csípőjéig ért, és oly mulatságosán festett piros terepzubbonyában, zöld overalljában, és gyakorlósapkájában... nos, az ő szenvedélye nem is lehetett más, csak reménytelen.

- Ey'Lindi...

- Igen, inkvizítor? - hajtotta meg az orgyilkos a fejét. Csak nem akart kötekedni Jaqkal?

- Ne használd ezt a címzést, mikor bevetésen vagyunk! - a férfi remélte, hogy sikerült elég szigorú hangot megütnie. - Jaqnak kell szólítanod.

Lám, hatalmában áll megparancsolnia ennek a figyelemreméltó, különös nőnek, hogy ilyen bensőségesen szólítsa.

- No, Jaq?

- A helyénvaló válasz "igenis". Akárhogy is alakuljon a helyzet, gyakorlás közben használd a józan eszedet. Ne vess be látványos kunsztokat, amikkel csak fölöslegesen magadra terelnéd a figyelmet.

- Vaszilarjovban dúl a káosz. Senki sem venne észre. És egy kicsit a Birodalmat is segíteném vele, nem?

-              Pillanatnyilag nem ez a szándékom.

Gugol bágyadtan intett a kezével.

- Az meglehet, hogy a szó mindennapos értelmében egész Sztálindrómon dúl a káosz, de a Káosznak, mint olyannak, valójában semmi köze hozzá. A génorzók nem a Káosz teremtményei, bár fürtökben sodródnak hiperűrben, míg nem találnak maguknak egy világot, amit megfertőzhetnek.

Jaq zordan meredt a navigátorra. A társainak persze muszáj volt eleget tudnia róla meg a céljairól ahhoz, hogy hatékonyan támogathassák, de a Káoszt és a küldötteit illetően a Malleus politikája a szigorú cenzúra volt. A Káosz - az univerzum túloldala, a hiperűr birodalma - rengeteg ocsmányságot okádott ki magából a Thlyy'gzul'zhaell fajtájából, amik mind-mind a valóság eltorzítására törtek. Megszámlálhatatlan efféle förtelem? Az Ordo Malleus éppen hogy számba venni igyekezett őket! De esze ágában sem volt szétkürtölni, amit megtudott. Ó nem, éppen ellenkezőleg. Még az a természetes veszélyforrás, ami a génorzók jelentettek, is elég rettenetes volt ahhoz, hogy a legnagyobb körültekintést követelje meg.

- Huh - mondta Zhord -, szerintem senki nem tudja, hogy a génorzók valójában honnan származnak. Hacsak te nem, Jaq.

Mielőtt Jaq válaszolhatott volna, Ey'Lindi lerúgta magáról a cipőjét. Elhajította a stóláját. Kioldotta az övét, és egy kurta csuklómozdulattal eldobta; olyan fenyegetően kígyózott a levegőben, hogy Zhord önkéntelenül hátraugrott előle. Aztán különösebb ceremónia nélkül kilépett selyemruhájából, és meztelenül állt előttük, a bugyijától eltekintve, mely ugyanolyan fekete volt, mint a tetoválásai. Az ágyékát egy szőrös pók ölelte. Jobb lábán egy fogát kimeresztő kígyó tekergőzött fölfelé, mintha a pókra akarna támadni. A mellén bogarak mászkáltak. A legtöbb tetoválása rég behegedt sebeket takart, hátborzongató módon kicifrázva a tarjagos szélű forradásokat.

A kezében egy apró flakont tartott; micsoda bűvész volt ez a nő! Ezt csak a skarlátszín derékövben rejtegethette valahol.

Ey'Lindi akrobatikusan előbb az egyik, majd a másik lábára ágaskodott, és nekilátott, hogy tetőtől talpig fekete, szintetikus bőrrel fújja le a testét. Elegáns, nagy ívű mozdulatokat tett, de egy pillanatra sem vesztette el az egyensúlyát, s egyetlen rést, egyetlen hajlatot, egyetlen domborulatot sem hagyott ki. Hogy pontosan mikor hullott le róla a bugyi? Jaq nem is látta. De érezte Ey'Lindi izgatottságát, érezte a magáét is; és tudta, hogy a kettő nem ugyanarra irányul.

Gyorsan a kör alakú képernyőnek szentelte figyelmét, amit valami szarvas-pikkelyes őserdei szörnyet ábrázoló olajfestmény helyére akasztott a falon.

Pszi-érzékszerve felbúgott, mikor újra kapcsolatba lépett a kémlegyeivel. A vetítőernyőn aprócska képek százai nyüzsögtek; miniatűr jelenetekből összeálló mozaik. Az egész ernyő fazettákra tagolódott, mint egy hatalmas légy szeme, csakhogy ezek a fazetták mind mást és mást mutattak.

A mozaik tanulmányozása Jaq elméjének túlnyomó részét lefoglalta, úgyhogy csupán homályosan regisztrálta - a szeme sarkából, a tudata sarkából - Ey'Lindit, a ruganyos testű, ébenfekete szobrot, akinek már csak az arca volt elefántcsontfehér. Az orgyilkos éppen a torok- és fülcsatlakozókat helyezte fel magának, amiken keresztül hallani, beszélni és lélegezni tud majd.

Jaq az egyik fazettára összpontosította a figyelmét. Az pillanatok alatt sokszorosára nőtt. Az összes többi apróra zsugorodott körülötte, és úgy nyüzsögte körül, mint egy sor kicsiny holdacska, mindegyik a maga jelenetével.

Összetűzés egy siklógyár telephelyén...

Fénylő nyilak cikáztak a félkész járműveknek otthont adó szürke barlangban. A lézervetőkkel felfegyverzett hibridek keményen szorongattak egy gárdista őrállást. A gárdisták hűséges egység voltak, nem szivárgott be közéjük a fertőzés, és vesztésre álltak. Micsoda brutális karikatúrái voltak az emberi lényeknek ezek a hibridek, eltorzult, puffadt, csonttarajos fejükkel, lángoló szemükkel, fűrészes élű, kivicsorított fogsorukkal! Emberi kéz helyett néhány hibrid a tisztavérű génorzók rettenetes erejű, gyilkos karmával büszkélkedhetett. Ha lerohanják a gárdisták védővonalát, egyszerűen szét fogják tépni az utolsónak maradtakat.

De ez még nem volt teljes kép, ó dehogy, egyáltalán nem! Jaq összezsugorította ezt a szörnyűséges fazettát, és felnagyított egy másikat...

Sokszáz lázadó nyüzsgött egy rózsapiros lapnegyed tetején, egy faként szétágazó közigazgatási torony felé igyekezve...

A hibridek között számtalan olyan lázadó akadt, aki teljesen emberinek tűnt, sőt, ők voltak többségben. Ezek közül egyesek a hibridek első generációs ivadékai lehettek, akik külsőre embereknek látszanak, de tisztavérű génorzóknak képesek életet adni. Mások a rákövetkező nemzedékbe tartoztak: valódi emberi lények, akik még a hipnotikus tenyészkötelék hatalma alatt álltak.

Robbanások sora szaggatta végig a lapnegyed szárát, amellyel a város többi részéhez csatlakozott. Az egész téglatest megroggyant, és letört. Egy röpke pillanatra az egész hatalmas építmény lebegni látszott a levegőben, aztán megindult lefelé. A lázadók egyensúlyukat vesztve kapkodtak valami után, amiben megkapaszkodhatnának kezükkel - vagy karmukkal - ahogy a lapnegyed az őserdő széle felé zuhant, mely két kilométer mélyen várt rá.

A becsapódás nyomán, mely évszázados faóriásokat tett a földdel egyenlővé, porfelleg szállt föl. A porfelleg a lázadó sereg volt. Még a lapnegyed plasztacél borítása is felhasadt. Egy jól irányzott plazmasugár odafentről felrobbantotta az óriás üzemanyagtartályokat. A lezuhant lapnegyedet kívül-belül egyaránt lángok borítottak el. A por égett; és égett persze a lapnegyed valamennyi lakója, feltéve, ha valahogy túlvészelte otthonának a mélybe zuhanását.

Most már százával pusztultak a lázadók. A zendülés valóban a végső, tomboló, öngyilkos fázisába jutott.

- Vannak, akik azt mondják, hogy a génorzókat úgy állították elő... Eleven fegyvernek tervezték őket - világosította föl Gugol Zhordot. - Egy nagyszerű tréfa az egész, ami valami vérszomjas idegen lény agyából pattanhatott ki!

- Huh.

- Ugyan már, miért ne? Gondolod, hogy maguktól fejlődtek ki? A génorzók önmagukban képtelenek szaporodni. Hogy a fenébe jöhettek volna létre egyáltalán, ha nem bábáskodott a keletkezésüknél valami rosszindulatú akarat? Kénytelenek más fajokat megfertőzni, aztán elburjánzani a bolygón, akár a rákos daganat.

Utazásai során galaxis-szerte Gugol kétségkívül számtalan rémhírt hallhatott, minden hivatalos erőfeszítés ellenére, hogy elfojtsák az ilyen kósza szóbeszédet.

- Talán - vetette föl Zhord - egy Káoszvihar sodorta őket elő a szülőhelyükről, akárhol is volt az. Úgy tűnik, hogy a tisztavérűek nem tudnak űrhajót vezetni, lézerrel lőni, de még egy vacak biztosítékot kicserélni sem. Különben mindenütt ott lennének már, a saját lobogójuk alatt. Micsoda ügyetlen fegyver! Huh!

- De micsoda nagyszerű, sötét kigúnyolása az életnek, a családnak és a szeretetnek!

A kis ember valami káromkodást morzsolt el a fogai között, a saját zömik dialektusában.

- Nana, Zorro - rótta meg a navigátor. Mi itt valamennyien a birodalmi gótot beszéljük... - Újabb, mocskosabb szitok ugyanazon a nyelven - ...mint minden civilizált lény.

- Akkor légy szíves, ne hívjál Zorrónak. Az én nevem Zhord.

- A nevedben zord vagy, ám a természeted nem szükségképpen az. Zömik mércével még csak sihederszámba mész.

- Huh. Te magad se vagy valami aggastyán, bár néha úgy nézel ki.

Azok a csúf ráncok a navigátor arcán; és a gyászos színű tunikája...

Ey'Lindi feszesen hátrafésülte sima haját. Mikor az arcát is lefújta, az kiismerhetetlenebb lett, mint valaha; fekete maszk volt csupán, az arcvonások halovány kísértetével. A szintetikus bőr védeni fogja a mérges gázok, a lángok, és a robbanások vakító fénye ellen; kiélesíti amúgy is kitűnő érzékszerveit, fokozza amúgy is hihetetlen szívósságát.

Mire ismét az ágyéka köré kanyarította a skarlátvörös övet, az ujjait miniatürizált, digitális fegyverek díszítették, mint megannyi barokk mintázatú gyűszű. A tűpisztoly, a lézerfegyver, a lángvető mind-mind ritka és értékes jokaero munka volt.

Jaq egy újabb fazettára koncentrált...

Egy csővasút-állomáson a Bolygógárda két egysége vívott öldöklő közelharcot egymással. Szivárványszínű fény táncolta körül széles ívekben őket, ahogy a sugárbárdok vibráló pengéje találkozott a lézerkardok energiamezejével. A két egység közül az egyiknek teljes egészében emberi álcába bújt génorzó-ivadékokból kellett állnia. De melyik volt az? Akik a fekete baziliszkusz jelét viselték, vagy akik a vérszívó kékdenevérét?

Erősítés érkezett gyalogszerrel az alagútban. Lángszórók okádtak tüzet a tomboló kézitusára; és most végre meg lehetett különböztetni a lázadókat a hűségesektől, mint ahogy az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jövevények - sisakjukon a lila szalamandra jelével - szintén hűségesek. Mert a fekete baziliszkuszok felüvöltöttek, összerándultak, és abbahagyták a harcot, mikor a magas hőfokon égő vegyszer lángolón az egyenruhájukra tapadt. A vérszívó denevérek - a tenyészállomány sarjai - viszont még lángokban állva is őrjöngve rontottak a nehézfegyverek kezelőinek. Precíziós lézertűz kaszált a megvadult rohamozok közé, egyik emberi fáklyát a másik után terítve le, míg az utolsó is el nem hanyatlott.

Ekkor, talán kissé későn, gomolygó porhab árasztotta el a teraszokat, hogy eloltsa a vegyszerek tüzet. Persze teljesen elvakította a kémlegyet, Jaq azonban addigra már megbizonyosodott a hűségesek pyrrhusi győzelme felől...

Újabb fazetta: császárképekkel teleragasztott gépóriásokkal teli, bordázott mennyezetű csarnok; a padlóját hullák borítják, sok közülük ugyanolyan groteszk látványt nyújt holtában, mint elevenen...

Jaq több száz, szerteszét kószáló kémlegye meg a vetítőernyő egy másik, talán egyedi jokaero találmány volt, amire az Ordo Malleus tette rá a kezét. A jokaerók, ezek a narancsvörös bundájú főemlősök, egymás után eszeltek ki az ötletesebbnél ötletesebb szerkentyűket, nem szükségképpen kétszer ugyanúgy, és igen erőteljes hajlamuk volt a miniatürizálásra.

Még mindig heves vita tárgyát képezte, hogy a vörös bundájú majomlények valóban értelmesek-e, vagy ugyanolyan ösztönösen készítik a fegyvereket, ahogy a pók a hálóját szövi. Zhord, aki - mint valamennyi zömik született technikustehetség volt, rámutatott, hogy ennek a rovarszem-képernyőnek a megkonstruálásához elengedhetetlen némi szellemi input a tervező részéről. Ez azt jelentette, hogy akadnak olyan jokaerók, akiknek intelligensnek kell lenniük. Legalábbis néhány.

A legtöbb bolygón elterjedt volt a légy, mint szerves életforma. Mocsári legyek, döglegyek, csatornalegyek, homoki legyek, krokodilok szembogarát szívogató legyek, hullalegyek, rothadó növényeken élősködő legyek és ál-legyek, amik a mágneses mezőkből vonták ki táplálékukat. Ugyan ki venne észre egy fürgén zümmögő kis legyet? Ki gondolná, hogy az a légy figyeli őt, és amit lát és hall, azt mindet visszasugározza a rovarszemképernyőnek, mely húsz kilométeres körzetben akárhol lehet? Kinek jutna eszébe, hogy a légy és társai valójában apró, rezgőkristályos készülékek?

- Indulok! - jelentette be Ey'Lindi.

Ha akart, tudott olyan köntörfalazva beszélni, mint egy udvaronc, vagy olyan kétértelműén, mint egy diplomata. Közvetlenül az életveszélyes akciók előtt azonban néha egyszerűbb, tömörebb beszédstílusra váltott; talán szülőbolygójának primitív, törzsi társadalma járt az eszében ilyenkor. Kecsesen és nesztelenül távozott a smaragd lakosztályból, fürgén akár egy borotvamadár.

Jaq egy koncentrált gondolatsugárral más mederbe terelte akaratát; kiválasztott egyet a kémlegyek közül, melyek a máskülönben kihalt folyosón repkedtek odakint, és utasította, hogy kövesse az orgyilkosnőt.

Utána kinagyította ezt a fazettát, egészen egynegyed képernyőméretig. Ey'Lindi egy pillanatra megtorpant, hátranézett a kémlégy irányába, és kacsintott, aztán gyors kocogásra váltva eltávolodott, mintha üldöznék.

- Huh, megyek én is - Zhord mélyen a homlokába húzta sapkáját, megveregette a válltokjában lapuló lézerpisztolyt, ellenőrizte az övén lógó gránátokat, amiket "szőlőfürtnek" becézett, és loholt a nő után. A lakosztály ajtaja ezúttal csattanva vágódott be mögötte, nem úgy, mint Ey'Lindi távozásakor.

- Lármás bugris - jegyezte meg Gugol, és lustán feltápászkodott a díványról. - Csodálom, hogy nem a sorozatlövő a kedvenc fegyvere. Ratatatata!

- Nagyon jól tudod - mondta Jaq -, hogy az ajtó becsapásával csak jelezni akarta Ey'Lindinek, hogy követi.

Gugol kuncogva felnevetett.

- Sokat kell szaladgálnia, hogy rövid maradjon a lába. Ey'Lindinek meg azért, hogy hosszú.

- Vissza fog jönni, Vitalij, sose féltsd. És Zhord is.

- Zhord, amint elrohan, hogy megvédje Ey'Lindit... mintha az egeret bíznák meg a macska védőőrizetével! Igazán szívszorító, ahogy atyáskodni próbál fölötte, aztán meg az egészet el akarja tussolni egy huh!-hal. Azt hiszem, hogy mivel egyetlen köpcös zömik nőcske sincs a közelben, a kis fickó szemében Ey'Lindi valóságos istennőnek tűnhet.

 És a tiédben talán nem? - gondolta Jaq. Bizonyos fokig még az enyémben is.

- Halálistennő - mondta -, és sosem azon jár az esze, amin a tiéd. Mint ahogy nekem sem. Úgyhogy most hallgass!

A navigátor fel-alá járkált. Fölkapott egy borostyánszínű folyadékkal telt kristálykorsót, majd lerakta. A hüvelykujjával kipróbálta, mennyire hegyes a dugóhúzószerű szarva annak a kis teratoszaurusz-koponyának, ami az egyik falra volt kiakasztva, s a homlokába egy zöld drágakövet ágyaztak. Belekotort a szállodaigazgatóság figyelmességeként az asztalra helyezett álomporos kehelybe, aminek mindeddig még egyikük sem érintette az erőtérmembránját, aztán sietett megtisztítani a kezét a vibrosztát alatt. Ey'Lindi biztonsága aggasztja? Mi másra volna jó Ey'Lindi, mi egyéb értelme lenne az életének, ha nem az, hogy veszedelmes bevetésekre induljon, és mindig élve térjen vissza róluk? Hiszen egész nap az a dolga, hogy minden idegszálával éber legyen, és tartsa magát pattanásig feszülve, akár az íjhúr. Ám abban az aranyszín szempárban értelem is világlott, vonzó intelligencia, sót, szellemesség. Bár a humorérzéke néha egészen ijesztő tudott lenni.

Jaq átfutotta a fazettákat, percek alatt végigvette az összes jelenetet gyors egymásutánban, míg el nem jutott addig a kémlégyig, amelynek a célpontját úgy hívták:...

Harq Obispal!